Az otthonban Regina asszony háromágyas szobába került. A szoba két régi lakója rövid idő alatt napirendre tért az új szomszéd érkezése fölött, ahogyan a kórházban sem szokás a kórterembe éppen betolt beteget faggatni. Egyikük épp csak fölemelkedett az ágyról, majd gyorsan visszafeküdt, a másik néhány udvarias közhelyt morgott az orra alatt.

Majd jövök, mondta sután a fiú, amikor az édesanyjának kijelölt fal melletti ágyra lerakta az idős asszony két táskáját. Ezt meg tartsd bekapcsolva - tette ki az éjjeliszekrény tetejére a mobilt. Amikor elköszönt, vetett egy bizalmatlan pillantást a szobára, ahol az édesanyja élete hátralévő idejét tölti majd, azután lesietett a lépcsőn.
Az újpesti lakásban megüresedett a szoba, amiben az idős asszony három éve lakott. A következő reggel már nem kellett várni rá a fürdőszoba előtt, és az a kérdés sem merült fel többé, hová tehette el azt a kicsi lábast, amiben főzni szokott. Igaz, az utóbbi hónapokban jobbára csak üldögélt az ágy szélén. Neki is jobb így, szokták mondogatni.

Három hónap múlva a fiú már ritkábban kereste. Bő egy évvel később az éjjeliszekrényen tartott olcsó mobil felmondta a szolgálatot.

Rafael Tünde talán húszéves lehetett, amikor először került pszichiátriára. De az is lehet, hogy fiatalabb volt, ennek sem ő, sem a vele közös címen élő rokonai nem tulajdonítottak jelentőséget. Első öngyilkossági kísérletét követően néhány hónap után hazaengedték, a következő alkalommal már éveket töltött bent. Nem számolta senki, mennyit. Amikor a huszonötödik születésnapja környékén hazaengedték, hozzátartozói rácsodálkoztak, azt kérdezték tőle, hát te meg hogy kerülsz ide?

Deák Reginára és Rafael Tündére rácsukódott egy ajtó. Olyan ez, mintha valahová nagyon messzire utaztak volna. Már nem részesei a család életének, sem az elfekvőbe került néni, sem a pszichiátriára jutott nő. Talán már el is felejtették őket.