A ráckeresztúri épület olyan, ahol az ember szívesen töltené idejét. Lejönne hosszúhétvégére, maradna vakációra, sétálna a kertben, bejárná a környéket. Mint egy takaros motel, olyan a ház. Minden szép, felújított, rendben tartott. Közösségi helyiségek, emeleti szobák, virágos belső udvar. És főleg kert sok-sok pázsittal. Lekapjuk a cipőnket. Maradnánk - egy hétig is. De tizennégy hónapig? Akik most laknak a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió ráckeresztúri intézményében, azok nem vakációznak. Jóval hosszabb út áll mögöttük, mint az a félórácska, amennyit mi utaztunk idáig Pestről. Visszatérni is nehezebb lesz nekik.

A játékosok mind névtelenek. Nem azért, mert szégyellnék az arcukat, vagy azért, mintha a környezetük ne tudná, mire mentek rá éveik. Azt mondják, a név, az arc, a személyiség nem fontos. Ha az ember ott tart, hogy minden fizetését, bevételét, vagyonát egy gépnek adja, maga is a géppel válik hasonlatossá. Öröme, bánata, személyes stílusa háttérbe szorul. A játékfüggőségnek természete válik meghatározóvá, ami kiszámítható, de ezen a ponton mégsem kivédhető. Ugyanakkor… nincs teljhatalma - sokaknak sikerül szembeszállni vele. A kóros szerencsejáték-függők egy része a tizenkét lépés amerikai módszerében hisz. Ezt eredetileg drogbetegek és alkoholisták felemelésére dolgozták ki, majd 1957-től az első játékfüggőknél is alkalmazni kezdték. Ők lettek a ’Gamblers Anonymous’, itthon Névtelen Szerencsejátékosok.