Elmondhatjuk, milyen képet mutat a Cserehát ma, de az igazán érdekes az a különbség, ami a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest mutatkozik. A felnőttek többségének nem volt meg a nyolc általánosa, a gyerekek kihullottak a középiskolából vagy el sem jutottak odáig. Ma sokan hasznos képesítéssel rendelkeznek, és bár munkalehetőség kevés van, nőttek az esélyek. A házak komfortszintje javult, ugyanakkor egyre nagyobb a mindennapi szegénység. Bár van ennivaló, sok családnál egysíkú a menü. Vagyis jó, fellendítő, és rossz, lehúzó folyamatok egyaránt zajlottak azóta. A Cserehát népe pedig kapaszkodik erősen a kettő között - egyre nehezebben.

A nyugdíjasok széles rétege hiába dolgozott évtizedeket, ma a létminimum felett kapaszkodik, az alapvető önfenntartáson túl nemigen engedhet meg magának mást. Sokan vannak köztük, akik még nem éheznek, még nem hajléktalanok, de igazi kényeztetés, csak magáért való pillanat alig-alig jut számukra. Megszokták, hogy soha nem költekeznek, maguknak nem adnak semmit, csak a családnak, és minden fillért be kell osztaniuk. A rokkantnyugdíjasok helyzete pedig még kilátástalanabb - közöttük fiatal és középkorú embereket egyaránt találunk.