Lassan, ráérősen hajtotta magát végig az ismerős utcákon. Az OTP-ben felvette aznap érkezett rokkantsági nyugdíját, amit otthon egymás között egyszerűen csak ötödikei pénznek neveztek. Húszezer forintjával a zsebében rosszkedvűen forgolódott a sarkon, nem akarózott hazamennie. Minek? - kérdezgette magától. Minek? Kerülgették az emberek, eltelt egy óra. Azután még egy.

Délutánra járt már, mikor elindult. Egyforma, kimért mozdulatokkal hajtotta előre a széket. Megcsörrent a telefonja. Vetett egy pillantást a kijelzőre, otthonról keresték. Visszacsúsztatta a készüléket a tartójába, hajtotta magát tovább. Lendületben volt, már Borsodszirák határában járt. Délután háromkor Bódván gurult. A telefon kitartóan csörgött, de ő ügyet sem vetett rá. Sajóecseg és Sajókeresztúr volt előtte, úgy számolta, estére Miskolcra ér. Kipirult arccal lökte magát előre. Várta a város. A hajléktalan-lét minden szabadságával.

Szabó György örök szürkeségben élő jászberényi látássérült soha nem gondolta volna, hogy ordítani fog egy orvossal, de amikor a szegedi klinikán azt mondták neki, a megvakulás nem a világ vége, tarthat például malacokat, azzal pedig kereshet annyit, mint egy orvos, akkor önmagát is meglepve ordítani kezdett. Nem hagyta abba még a folyosón sem, csak mikor már kifutott a vér a fejéből, és eszméletét veszítve összeesett. Mikor magához tért, már más ember volt. Már tudta, hogy fogyatékos.

Európában a népesség mintegy tíz százaléka él valamilyen fogyatékossággal. Két népes csoportjuk, a vakok és a mozgáskorlátozottak, Magyarországon meglepően magas számban fordulnak elő.

Öröklött vagy szerzett betegségek, balesetek következtében évente átlag négyezer-négyezerötszáz ember veszíti el látását. Csökkent látással nyolcvanháromezren élnek, közülük minden második ember vaknak nevezhető. Sajátos paradoxon, hogy a kisgyermekként (például az oxigéntúladagolást kapott koraszülöttek) látásukat veszített emberek teljesebb életet élnek, mint a felnőttként (például a cukorbetegség szövődményeként) megvakuló férfiak és nők. A kisgyereket a közvélemény azért sajnálja, mert nem láthatja milyen kék az ég, mekkora az elefánt és hogyan billeg a tévében Charlie Chaplin. Ők viszont nem sajnálják magukat, de a későbbiekben nagy valószínűséggel dolgoznak majd, utaznak és sportolnak, sokan közülük választékosan öltöznek és gondot fordítanak arra is, hogy ápoltan nézzenek ki. A felnőttként megvakulók viszont olyan traumát élnek át, amit a legtöbben soha nem hevernek ki teljesen. Életüket az ismerős terek foglyaiként élik, és évek telnek el, míg egy teát képesek lesznek égési sérülések nélkül elkészíteni maguknak.

Szakemberek számításai szerint a mozgásukban korlátozott emberek száma hatszázezerre tehető. Kerekes székkel ötvenezren közlekednek, mozgássérült igazolványa pedig 220 ezer gépkocsi tulajdonosnak van. A szociális tárca több éve nem frissülő adatai szerint a fogyatékkal élő emberek mindössze kilenc százalékának van (volt?) munkahelye. Nem tudni hányan dolgoznának, ha volna rá lehetőségük. Egykor kijelölték, hogy a vak emberekből masszőrt és telefonközpontost lehet képezni, a mozgássérültek pedig borítékot ragaszthatnak, vagy műanyag játékokat csomagolhatnak. A kézi kapcsolású telefonközpontokat azután a digitális technika szorította háttérbe, a kézművesipart pedig a kínai import. De kiderült, hogy a fogyatékos emberek csaknem minden területen megállják a helyüket, ma már a pénzbehajtók között is találunk vakot, és arra is láthattunk példát, hogy mozgássérült ember munkagépet vezet. De gyanítható, hogy a többség ma is egy beszűkült világban él. A korlátokat nagyon kevesen lépik át. Még a vakvezető kutya hámjába kapaszkodva is csupán kétszáz embernek sikerült.