- Egyszer összeestem az utcán - meséli. - Csak úgy, simán rosszul lettem. Egy rövid időre feleszméltem a mentőben, épp az oxigénmaszkot húzták rá a fejemre. Azután se kép, se hang. Legközelebb a kórházi szobában tértem magamhoz. Az intenzív osztályon. Fölém hajolt egy orvos, és azt kérdezte: tudom már, hogy nincs meg a lábam? Dehogy tudom, mondtam és megpróbáltam felülni, de visszaestem. Láttam, hogy a bal lábam combközépből hiányzik, csak egy tízcentis csonk van, utána lelapul a takaró. Később fájt is.

- Hogyan tanult meg féllábbal közlekedni?

- Minden lehetséges eszközzel. Van műlábam, járókeretem, mankóm, kerekesszékem. Mondjuk a lábat többnyire a szekrényben tartom. Mert ha térd alatt kell vágni, akkor hajlítható a láb, úgy szaladgálnék a művégtaggal, hogy csak na. De nekem combközéptől kell pótolni, az egy merev darab. Beleakad minden kis kiszögellésbe. A gyomrom összeugrik, mikor esek el legközelebb. Estem el úgy, hogy a két mankó szétcsúszott a felmosott kövön, de úgy is, hogy a kerekesszék hanyatt billent, mert túl nagy lendülettel ugrasztottam át a küszöböt. Még jó, hogy itt hátul a két fogantyú eléggé kiáll, nem vertem a földbe a fejem. Az esés félelmetes élmény. A szakmunkásképzőben tanultunk páros létrával járni, a rövidebb létrákkal még az esést is gyakoroltuk. Annak idején csak heccből, fogadásból eldőltem egy hatos létrával. Most összeugrik a gyomrom minden botlásnál, rettegek, hogy eltöröm a megmaradt lábam.

A férfi szociális otthonba költözött, negyvenhét éves korára szobalakó lett. Egész polcra való DVD gyűjteménye lett, ha unalmas műsor megy a tv-ben, berak egy filmet.

Ha el akarja hagyni az épületet, a mozgáskorlátozottak helyi egyesületét hívja, a támogató szolgálat autót küld érte. Az utazásért kilométerenként húsz forintot kell fizetni. Kísérőt is kap, aki felsegíti a járdaszegélyen, betolja az épületbe, ahová megy, és megvárja, míg végez. Fazekas István egyike annak a kétszázötezer fogyatékos embernek, akik a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) tagságát alkotják.

„Ha zöld a lámpa, megyek”

Keszeg Borbála ötvenhat éves vasadi nő jobbjával kattintott egyet az elektromos széket irányító joystick alatti kapcsolón, keze alatt kigyulladtak az ellenőrző fények. A két piros led mellett két sárga jelzés világított, a zöldek sötétek maradtak. Úgy látom, ma már nem megyek el itthonról, mondta anyjának. Az ötvenéves korára kapott elektromos szék akkumulátorai már érezhetően gyengülnek, hosszabb útra, például a boltba vagy a templomba pedig csak frissen töltött telepekkel mer elindulni. De felhívták rá a figyelmet, hogy az akkumulátorokat nem szabad túl gyakran tölteni, mert akkor gyorsan tönkremennek. A széket tíz évre adta a társadalombiztosítás, az energiaforrásoknak még négy évet bírniuk kell.

Keszeg Borbálának azért írták fel az önjáró széket, hogy önállóan közlekedhessen, ne szoruljon hetvenhét éves édesanyja segítségére. Az akkumulátorokat hetente egyszer tölti, az optimális energiát jelző zöld lámpák két napig világítanak. Keszeg Borbála hetente két napig jön-megy a vasadi utcákon, ötöt otthon tölt. Várja a következő töltést.

- Négyéves korom óta bénák a lábaim - mondja - gyermekkoromban a szüleim cipeltek a hátukon. Egy vagyont fizettek ki a műtétre, hogy platinával pótolják ki a csontjaimat, de az sem segített. Gyerekkoromban anyukám a hátán vitt mindenhová, én meg átkaroltam a nyakát. Amikor nagyobb lettem, kerekesszéket kaptam.

- Hogyan cserélték a hagyományos kerekes székét elektromosra?

- A monori körzeti orvos meglátta, hogy három kísérővel megyek be a rendelőjébe. Anyukám jött, mert ő mindenhová elkísér. Ahhoz pedig, hogy a rendelő előtti három lépcsőn feljussak, két férfi kellett, hogy felemeljenek a székkel. Akkor az orvos felírta az automatát. Kioktattak a használatára, napokig gyakoroltuk a forgalomban való közlekedést, hiszen ezzel egyedül jöhetek-mehetek. Magyarázták, milyen messze kell lennie az autónak, ahhoz, hogy elinduljak a kereszteződésben. De én biztonságosan közlekedek. Csak akkor indulok el, ha egyáltalán nem jön autó.

- Hová jár el itthonról?

- Vasadon nem sok helyre tudok menni, a nagy abc ajtaján nem férek be. De van egy kis üzlet, ahová el tudok menni a kertek alatt. Bekiabálok, kijön az eladó, megkérdezi, mit szeretnék. Elmondja, mi van, mennyibe kerül, sokszor ki is hozza megmutatni. Nem haragszik akkor sem, ha nem kérem. Ennyi kedvezményem van a vasadi boltban.

- Máshová nem megy?

- Keddenként jön értem az autó, a mozgáskorlátozottak klubjába visznek Monorra. Régen volt idő, amikor a pap járt ki hozzánk. Itthon konfirmáltam, sőt, egy-két alkalommal még istentisztelet is volt nálunk, a nagyszobában. Mondjuk arra átjöttek a szomszédok is, mert nem mindennapi dolog, hogy kihelyezett szertartás van a faluban. Most már nincs ilyen, én járok a templomba. Megyek mindig. Amikor csak engedi az akkumulátor.