Gyermekeivel menekült el otthonról egy guineai asszony is, akinek férjét egy kormányellenes tüntetés után kezdték keresni a katonák. Míg a családfő Magyarországon ismerkedett a menekültek életével, az asszony két gyerekével az afrikai ország határvidékén bujkált hónapokig. A férfi otthon orvos volt és laboratóriumot vezetett, Budapesten bútorokat pakolt, hogy a család repülőjegyét megkeresse. A kapcsolat olykor hetekre megszakadt köztük, amikor Guineában zavargások voltak, szünetelt a mobilszolgáltatás, és elérhetetlenné vált az internet is. Végül egy rokon Dakarba szöktette a családot és megvette a jegyeket is. A múltjukhoz már csak egy táska kötötte őket, benne az összes irattal, családi képpel és nem mellékesen a pénzzé tehető régi ékszerekkel. A táska azonban elveszett az úton, így szó szerint üres kézzel léptek új hazájuk földjére.

Visszaút nincs. Ebből a szempontból mindegy, Ózdról, vagy Guineából kellett szökni, már csak az új élet számít, igaz, ezt többnyire nulláról kell újjáépíteni. Egy korábban készült felmérés szerint a családon belüli erőszak évente hetven áldozatot követelt. Nekik nem sikerült elmenekülni.

A jugoszláv háború alatt évente tízezren kértek menedékjogot Magyarországon, az ezredfordulót követően már „csak” évi három-négyezer menekülő érkezik.  A háborús övezetből indulók számára Magyarország csupán egy békés ország Európa közepén. Az árnyoldalakkal csak később szembesülnek.