Nem könnyű megmondani, ki számít ma Magyarországon prostituáltnak, és hamis lehet egy kategóriaként beszélni egy ennyire összetett csoportról. „Egy kalap alá venni” azt az embert, akinek keze-lába lilára fagy az autópálya mellett a pamutshortban. A kisgyerekes anyát, aki félmeztelen táncol a rúdnál. Az egyetemistát, aki bárokban rendeli a kamupezsgőket. Az ötvenes asszonyt, aki az interneten hirdet. Azokat, akik droggal kábítják magukat, hogy ne undorodjanak annyira. A fiatal bevándorló fiút, aki fürdésért szolgáltat. A szépségversenyek kiárusított „nyerteseit”. A „nyelvtudás nélküli munka” céljából külföldre szállítottakat. Az üzletasszonyt, aki kiszámolta, hogy semmi másból nem kereshetne ennyit ilyen rövid idő alatt. De naponta elmondja magának, hogy egy év, és abbahagyja.

Nem éheznek, van ruhájuk, van fedél a fejük felett. Nem sanyargatják, nem tartják őket rabszolgasorban, a pénzüket odaadják. Csak épp egész életüket a munka szervezi. Nincs szempontja a családnak, nincs a pihenésnek, nincs az egészségnek, és annak is alig, hogy mit szeretnének elérni, megvenni maguknak. Csak a munkaadónak van. Az alkalmi melósoknak nem osztanak lapot. Csinálhatják, vagy nem csinálják, ami adatik, de a körülményekbe rég nincs beleszólásuk. Csinálják. Ha szól a szomszéd, hogy lehet menni napszámba, mennek. Ha jönnek a városról kisbusszal, mennek. Ha építkezésen kell húzni az igát, mennek. Tíz, száz kilométerekre, tizenkét órára, alkalmi szállásra, kis pénzre. Ami adódik. Ők itt, a család ott. Mihez értenek? Mindenhez. Állást hiába kerestek, már nem is keresnek. Marad nekik, amit más nem végez el. Napokban számolnak, ezresekben. Zacskóból esznek. Párizsit, zsömlét. Vándorolnak, mennek a munka után - házukkal is hazátlanok.